Imádkozom, amikor is világosan a manoppellói Volto Santo-kép fénytől ragyog. Jézus arcát látom fényből töviskoronával a fején. Az Úr rám néz, és ezt mondja:

„Izajás 13,17: Íme, én felkeltem ellenük a médeket, akik ezüsttel nem törődnek, sem aranyat nem kívánnak…”

Az Úr rám néz, és látom, hogy bármi is történjen, még ha az utolsó percben békemegállapodás születne is az Amerikai Egyesült Államok, Izrael és Irán között, az sajnos csak egy rövid időre szóló béke lenne. Ha a világ nem tér meg, a Közel-Kelet egy jövőbeli büntetőítélet nagy színterévé válik. Sajnos a Közel-Kelet nem nyugszik.

Most már értem az Úr tekintetén keresztül, hogy miért jelent meg Szent Mihály főangyal lángkarddal ez év elején. Ez a jelenés egy fatimai próféciához kapcsolódik. A büntetőítéletek elkezdődnek, és Szent Mihály főangyal lángkardjával kerülnek végrehajtásra.

Miért akkor a sok mennyei felhívás az imádságra, a békéért való kérésre? Nem hiábavaló mindez? Nem, nem az! Arra szolgál, hogy a legrosszabbat megakadályozza. Minél több ember imádkozik és tér meg Istenhez, annál inkább enyhülnek ezek a büntetőítéletek. Ez országaink védelméről, önmagunk védelméről is szól.

Nem tudtam, mik vagy kik voltak a médek, és a bibliai rész is idegen volt nekem. A médek az iráni felföld (a mai Irán északnyugati részének) ókori népe volt, és a perzsákkal együtt alkották a méd-perzsa birodalmat. Isten eszközének nevezték őket, akik nem ismertek kegyelmet Babilon pusztításával kapcsolatban.

Mindazzal kapcsolatban, ami jön, a Mennyből újból és újból imára, vezeklésre és megtérésre hívnak minket. Valóban tapasztaljuk az ima kegyelmét, és a mennyei felhívást, hogy ne féljünk, hanem a szent szentségekben éljünk, és imádkozzunk embertársainkért.